Juan, mesélj egy kicsit a szerepedről az Időtlen szerelemben!
- Jerónimo Linares egy olyan férfi, aki teljesen el van szigetelve attól, ami a szülővárosában történik, egy nap viszont felhívja a testvére, hogy térjen vissza és kérje meg számára a jövendőbelije kezét. Itt kezdődik a szereplő kálváriája és itt kerül bele abba hazugság-áradatba, melynek netovábbja az lesz, amikor beleszeret abba a nőbe, aki mindezen hazugságok középpontjában áll.

- Ő egy elég heves karakter, nem?
- Így van, a fickó idővel teljesen ellentmondásba kerül saját magával, tele lesz kettős érzésekkel, mélyen érinti minden - őrülten és szenvedélyesen szerelmes abba a nőbe, akit ugyanilyen intenzíven gyűlöl is. Valóban nagyon komplex szerep, és nagy kihívás eljátszani.

Milyen volt Silvia Navarróval dolgozni?
- Rendkívül szórakoztató, hihetetlenül jó munkatárs. Azon túl, hogy félelmetesen jó vele játszani, még megbízható is, akinek sok személyes dolgot el mertem mesélni, mert tudtam, hogy nem adja tovább, vagy nem érti félre. Ilyen egy igazi jó barát.

- A közönségnek tetszett a sorozat?
- Lenyűgöző, hogy milyen jól fogadták, nagyon elégedettek vagyunk, az első naptól fogva remek a nézettség, és ahogy telnek az epizódok, a történet is egyre jobb, az emberek pedig a képernyő mellett ragadnak.

- Szerinted miért nem szabad kihagynunk az Időtlen szerelmet?
- Nagyon nagy lelkesedéssel dolgozunk. Azt hiszem, nagy sikerünk lesz, mert már ahogyan a szövegkönyvet olvasom, én is fellelkesülök. Szép reményeink vannak a sorozattal kapcsolatban, persze minden csak akkor dől el, amikor már valóban képernyőre került a produkció.

- Mi az a titkos összetevő, ami a nézőket a tévéhez szegezi?
- Mivel már az összes szerelmi történetet elmesélték egyszer valahol, a lényeg ma már az, hogy kitől és hogyan halljuk a sztorit. Rendelkezésünkre áll egy szenzációs eredeti, és ennek a csodás átírása. Az új történetbe beiktattunk egy 24 évvel ezelőtti előzmény-szálat, ami eddig egyik változatban sem jelent meg, így ez is növeli az érdeklődést, és az emberek azt mondják: a fenébe is, ezt látnom kell!

Hogy kerültél a szakmádba?
- Véletlenségből. Eredetileg modellként dolgoztam és egyszer ebben a minőségemben hívtak, hogy szerepeljek egy filmben. Nem színészként mentem oda, csak látszódnom kellett a képen. Ám jól meg tudtam figyelni a színészek munkáját, beszélgetésbe elegyedtem velük, megfigyeltem, micsoda változásokon megy át egy ember, amíg a stúdió azon részéből, ahol álltunk, átérünk "a másik oldalra", a fények és a kamerák közé, és ez lenyűgözött. Innentől kezdve egyre jobban érdekelt az, hogy színészként egy ember rengeteg életet élhet egyszerre.

És miért döntöttél úgy, hogy Mexikóban akarsz dolgozni?
- Egy nap egy castingon a kezembe akadt egy gazdasági lap, amelyben volt egy cikk  a Televisáról mint a legnagyobb spanyol nyelvű tévétársaságról. Ekkor azt mondtam magamban, ha ki akarom próbálni magam ezen a pályán, hogy kellek-e vagy sem, hát mondja meg egyből a legjobb cég, így repülőre ültem és mindössze háromszáz dollárral a zsebemben kopogtattam a Televisánál.

- Hol játszol szívesebben, színházban vagy tévében?
- Igazságtalan lenne szétválasztani a kettőt. Mindkettőt szeretem, mert más-más élményekkel gazdagítja a személyiséget. A színházban közvetlen kapcsolatban állsz a közönséggel, ott minden élesben megy, ezért hatalmas koncentrációt igényel, de egyúttal mindig új és új érzéseket, hangulatokat tapasztalsz meg. Nagyon kemény ugyanazokat a sorokat akár ötszázszor is elmondani az előadásokon, de mégis felfedezed, hogy számodra és a közönség számára is mindegyik egy-egy új élmény. Nagy fegyelem is kell hozzá, és ez nagyon jót tesz az embernek. A tévézés egész más, olyan mint egy hatalmas, zajos háború, ott az egész technikai bagázs, figyelni kell a három kamerára, a fényekre, az árnyékokra, hogy ne takard ki a társad, hogy ne menj bele a képbe, ne fordíts hátat, emellett még legyél is természetes. Mindkettő kihívás, egyik sem könnyebb vagy nehezebb a másiknál. Idővel az embernek kialakulnak azok a képességei, melyekkel mindkét területen elboldogul. A moziról nem tudok mesélni, mert sajnos még egy igazi filmben sem vettem részt.

- A külsőd segített a karrierépítésben? Köszönhetsz neki szerepeket?
- Nem, pont fordítva. Bár biztos vagyok benne, hogy ha csúnyább lennék, nem kaptam volna főszerepet, de figyeld meg, hogy bármelyik szépfiúnak odaadják a főhőst, a titok abban rejlik, hogyan tartsd meg magad ezek után. Azt hiszem, az én esetemben a külsőmnek abban volt szerepe, hogy eljuthassak ide, Mexikóba, itt pedig még mindig tanulok, keresem a helyemet, ahol a közönség befogad, a helyet, amit a producerektől, a rendezőktől, a többi színésztől és a sajtótól kapok. Napról napra egyre közelebb vagyok hozzá, hogy megtaláljam, és amint ez meg is történik, akkor fogok visszavonulni.

 Milyen voltál kisgyerekként?
- Nagyon szerettem a sportokat, szinte mindent kipróbáltam, amire lehetőség volt a városomban. Egy kicsit félénk fiú voltam, de nagyon barátságos. Igazából a viselkedésem elég ellentmondásos volt, nagyon tisztelettudó voltam, nem szerettem lógni a suliból, még betegen is bementem, mert nem bírtam ki, hogy ne lássam a barátaimat, szóval szerettem oda járni.

- Hiányzik a szülőhazád, Argentína?
- Az hiányzik, ami oda köt. Ott élnek az emberek, akiket szeretek, maga a föld azonban nem hiányzik. Az érzések annál inkább. Melankolikus és nosztalgikus érzés egyszerre, nosztalgikus, mert az egész múltam ott van, míg az ottani jelenem nem létezik, az ottani jövőm pedig kérdéses. Szomorú vagyok, mert nem tudok tenni semmit az otthonom és a családom szerencsétlen sorsa ellen, nagyon sok érzés kavarog a fejemben ilyenkor.